Amint visszaértem a hotelbe, egyből rohantam a lifthez és úton voltam Zsani szobájába. A 670-es volt az övé. Odaértem és bekopogtam. A barátosném azonnal ajtót nyitott és a karomnál fogva berángatott. Ott voltak a többiek is, kivéve Daro. Gondolom Uruhával beszélgetnek, vagy épp ki tudja, hogy mit csinálnak. xdd
-Na mi olyan fontos, ami nem tűr halasztást?- kérdeztem.
-Hát az van, hogy a jövő héten lesz egy jótékonysági vacsora, és a Gazettés srácok elhívtak minket is.- válaszolt Zsófi a kérdésemre.
-Mi van?- kérdeztem ismét, csak most értetlen fejet is vágtam hozzá.
-Jól hallottad. És még annyi, hogy ezen a vacsorán a japán kultúra szerint kell megjelenni, vagyis kimonót kell felvenni.- (Zsani)
-Na nem! Erről nem volt szó! Én a koncert után húzok haza!- akadtam ki.
-Ne már Kriszti! Ezt nem teheted velünk! Biztos jól éreznéd magad!- (Lau)
-És mi lesz velem? A kapcsolatomra már nem is gondoltok? Tudjátok, hogy mennyire rossz nekem, hogy állandóan távol kell lennem Attilától! (hirtelen ez a név jutott eszembe :P)
-Figyelj Kriszti! Mi megértjük, hogy nehéz, csak annyit kérünk, hogy gondold át ezt a dolgot.- mondta Zsófi, majd odajött hozzám és megölelt.
-Jól van, majd alszok rá egyet, és holnap elmondom, hogy mire jutottam.
-Köszi!- (Zsófi)
Elköszöntem a többiektől és átmentem a saját szobámba. Rápillantottam az órára, ami délután 4-et mutatott. Jól eltelt az idő és már éhes is voltam, ezért hozattam fel sushit. Teli hassal egyből jobban ment a gondolkozás, csak az volt a baj, hogy szinte semmire se jutottam.
Elhatároztam, hogy kockulok egy kicsit, de amint megnéztem az e-mailjeimet, elkezdtem sírni. Hogy mért is? Mert Attila üzent:
„Sajnálom, de nekem nem megy ez az együtt járós dolog, mert alig találkozunk. Tényleg nagyon sajnálom, de szakítok veled.”
Ugye milyen kedves? Legalább megvárta volna, hogy otthon legyek, de nem. Egyszerűbb volt küldeni egy vacak e-mailt.
Bánatomban kimentem az erkélyre és leültem a falhoz. A térdeimet felhúztam, ráraktam a fejem, és úgy bőgtem. Pár perc múlva a kezem önállósodott és elővettem a mobilom meg azt a kis kártyát, amit Reitától kaptam. Beütöttem a számát és hívtam.
-Moshi moshi!- szólalt bele a telefonba.
-Szia Reita, Kriszti vagyok.- a hangom a mondat végére elcsuklott a sírás miatt.
-Mi a baj?- kérdezte ijedten.
-Át tudnál jönni?
-Persze! Pár perc és ott vagyok!- mondta és már le is rakta. Én csak továbbra is ott ültem kint az erkélyen és újra a könnyeimmel, küszködtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése